Hogy lett a görögdinnye visszataszító zöldségből a kedvenc nyári csemegénk?

Gasztronómiáról onnantól beszélhetünk, hogy az ember megtanult írni és leírhatta a receptjeit. (Nem, a paleo diéta mesterfogásait nem valódi ősemberek mázolták föl az Altamira-barlang falára.) Az emberi táplálkozás évezredekig tartó átalakulása legalább olyan komplex folyamat volt, mint az evolúcióé. Az összehasonlítás azért is érvényes, mert mindkettőre hatást gyakorolt a sok véletlenszerű próbálkozás, a végeredményeket pedig a természetes kiválasztódás finomította tovább.

 

Mert hát hogy is történt? Az ősember felfedezte a tüzet, és állapotváltozást tudott előidézni a nyersanyagokban. Edényt készített, állatokat ölt, füveket és bogyókat gyűjtött, és fáradhatatlanul pirított, párolt, gőzölt, füstölt, sütött, érlelt és erjesztett. Játszott az ízekkel, megismerte a fűszereket, megmérgezte magát gombával, lerészegedett az erjedt gyümölcstől; csak főzött, kóstolt, jóllakott, aztán kóstolt és hányt, majd kóstolt megint. Miután az írással tovább adhatta a tudását, több ezer évvel később megszülethetett a  liofilizált kávé, a robbanó cukorka, meg az a Hamvas Béla-mondat, hogy „aki egyszer megkóstolja, milyen a süllő vajban, paradicsomsalátával és GyökérkeserűveI, az előbb felejti el a Louvre valamelyik képét, mint ezt az élményt”.

De hosszú volt az idáig vezető út. Nekünk, mint emberiségnek addig is szörnyű dolgokat kellett a szánkba vennünk, gyakran évezredeken át. Kevesen tudják, hogy egyes gyümölcsök mennyit változtak, mire elérték mai formájukat és ízüket.

A görögdinnye is egy évezredekig tartó interkontinentális emberkísérlet eredménye.

A mai dinnyéket a finom, édeskés ízük eladja, nincs szükségük marketingre. Na de hajlandó lenne reklám vagy rábeszélés nélkül a szájába venni egy kesernyés, hosszúkás alakú, egyáltalán nem édes, zöldes húsú növényt? Ugye, hogy nem? Pedig a görögdinnye régen ilyen volt. És „régen” alatt itt négy-ötezer évet kell érteni, a gyümölcs ugyanis azóta terem Afrikában. De ez még nem az a gyümölcs volt, amiről Mark Twain azt írta, hogy olyan, mint az istenek eledele.

Still Life with Watermelon, Raphaelle Peale, 1822
Still Life with Watermelon, Raphaelle Peale, 1822
Fotó: Wikipedia

Pontos eredettörténet nincs; Afrika, ennyit tudunk csak, azon belülről bárhonnan jöhetett. Nincs olyan jól körülhatárolható termőterülete, mint az abesszíniai kávéültetvényeknek vagy az andoki kokacserjéknek. A latin név (Citrullus lanatus) nem sokat árul el a növény eredetéről; a lanatus szőröset jelent latinul, a görögdinnye meg kopaszabb, mint Lex Luthor. De régóta ismerjük már; egy ötezer éves líbiai településen az ásatást végző régészek dinnyemagvakat és más növénymaradványokat is találtak. Sőt, Tutanhamon sírkamrájában is látható az egyik festményen egy dinnye, aminek a hosszúkás formája arra utalhat, hogy ezeket szándékosan nemesítették ilyen alakúra.

A legrégebbi írásos emlékeink szerint a görögdinnye négyezer éve még jobban hasonlíthatott Roald Dahl meseíró fiktív, de undorító gyümölcséhez, az orrborkához (snozzcumber), az emberiség mégis évezredekig ette ezt a szart. Hogy ennek mi a valódi oka, azt a görögdinnye angol elnevezése (watermelon) és a termőterület (Afrika) sejteti.

A dinnyének ugyanis már akkor is nagy volt a nedvességtartalma, amikor az íze még más volt.

A szubszaharai Afrikában a dinnye praktikus és megbízható folyadékforrás volt. A helyesen tárolt dinnye sokáig eláll, Afrikában viszont megbízhatatlanok az esőzések és nagy a szárazság – itt minden csepp folyadék kincset ér. Hogy nem volt annyira finom? Lehet, de azért ették, mert a szomjhalálnál vagy Bear Grylls ötleteinél ez is jobb volt.

A dinnye világhódító útja időszámításunk előtt kétezer évvel kezdődött. Az írásos emlékek akkortól fogva már több nyelven is említik a növényt. A dinnye eljutott Észak-Afrikából a Közel-Keletre és Európába, így az ógörögöknek is lehetett saját szavuk (pepon) a dinnyére. Hippokratész még hűsítő szerként használta a növényt – napszúrás esetén az égett testrészt kellett befedni vele –, de az I. századi enciklopédia, a Historia Naturalis már jeges frissítőként említi.

A dinnye ekkoriban már édeskés lehetett, mivel

egy 1800 éves, héberül írt trakta egy osztályba sorolta a görögdinnyét a fügével, a szőlővel és a gránátalmával.

Igen, ezek édes gyümölcsök – vagyis akkoriban már a dinnye sem lehetett kesernyés zöldség. (Termesztéstechnikai szempontból amúgy a dinnye zöldségnek számít.)

Hogy mi változott meg menet közben? Csak a gyümölcs színe és az íze, egymással szoros összefüggésben. A dinnye zöld színe úgy változott citrom- majd narancssárgává, végül pirossá, ahogy egyre csökkent benne a keserűségért felelős gén dominanciája.

És ezt már az ember alakította így; nem volt nehéz dolga, csak türelem és odafigyelés kellett hozzá. Mivel a kesernyés ízért csupán egyetlen gén felelős, a növénynemesítők tudatosan különíthették el az édesebb növényeket a keserűektől. Végül elérték, hogy a dinnye ne kesernyés vízpótlék legyen, hanem hűsítő csemegeként szülessen újjá.

Teljes a siker: az elmúlt ötezer évben sosem voltak olyan finom dinnyéink, mint ma.

 

 



Forrás: https://index.hu/tudomany/til/2018/01/14/hogy_lett_a_gorogdinnye_visszataszito_zoldsegbol_a_kedvenc_nyari_csemegenk/

Index

A Petrényi Család Honlapja

Ha tetszett, oszd meg ezt a cikket!

Submit to FacebookSubmit to Google PlusSubmit to TwitterSubmit to LinkedIn