„Egyedül jöttem, egyedül megyek” – az utolsó út titkai

Félünk a haláltól, a veszteségtől, az élet végességének gondolatától, de a kíváncsiság is dolgozik bennünk. Korunk viszonya az elhunyt utolsó óráihoz, a búcsúzásra való felkészüléshez és magához a temetéshez egyre ellentmondásosabb. Mind többen választják az urnás temetést, a koporsós temetések többnyire vidéken zajlanak, és nem jellemző a nyitott koporsó, rejtve marad az örök szendergő arca. Mi változott az évek során, hogyan lett a halál egyre nagyobb tabu?

Rítusok helyett rutineljárások

„A haldokló és a halott ellátása napjainkban sokkal ritkábban történik a beteg otthonában – mondja Zana Ágnes pszichoszociális, családterápiás szakember. – Így rítusaink is eltűnnek, mint az óra megállítása, a tükör letakarása, az áll felkötése vagy a szemre helyezett pénz szokása. Hiányzik az otthoni felravatalozás, a virrasztás, a siratás intézménye.

A kórházi rítusok sem valódi rítusok, sokkal inkább rutineljárások, amelyek a kórházi előírásnak felelnek meg. Szeparálják a halottat a többi betegtől, betartják a halál beállta után előírt kétórás várakozási időt, fertőtlenítenek. Ezzel szemben a hospice ellátás »emberibb« – a vég eljövetelekor kórházi környezetben is törekszik arra, hogy a haldoklót és a halottat a személyesebb tér és közeg vegye körül. Biztosítja a hozzátartozók folyamatos jelenlétének lehetőségét, a vallásos beteg esetén papot, lelkészt, rabbit lehet hívni. A halál beállta után gyertyát lehet gyújtani, vagy más módon megemlékezni, a hozzátartozók mosdathatják, öltöztethetik szeretett halottjukat.”

Attól függően, hogy hol éri a halál az embert, változik egy kissé, hogy ki készíti fel a temetésre. Amennyiben kórházban, a boncmesterek vállalják magukra ezt a feladatot, ha pedig otthon, akkor a temetkezési dolgozók.

„A halott öltöztetését, a férfiakra az ünneplőt, a hölgyekre a zakót – mi adjuk fel, miután az orvos kiállította a szükséges dokumentumokat és elkezdődhet a temetés szervezése – mondja Gábor Zoltán temetkezési dogozó. – A család választja ki, hogy milyen ruhában szeretné látni a hozzátartozót: az alsóneműtől a zokniig mindent ők adnak oda. Olyan ez az öltözködés, mint egy otthoni – kívánság szerint fent maradhat az ékszer is, és sokan keresztet tesznek az elhunyt kezébe. Ha az elhunyt a kórházból érkezik hozzánk a szertartásra, akkor gyakran már felöltöztetve kapjuk meg, amennyiben koporsós temetésről van szó. A boncmesterek megborotválják a férfiakat, megfésülik a nőket, akár sminkelnek is. Mi ezt már nem nagyon szoktuk vállalni.”

Zana Ágnes (fotó: Neményi Márton)

Mindent meg kell oldani, nem zaklatva fölöslegesen a gyászolókat

A hozzátartozók sokszor irreális kérésekkel is előállnak, de a temetkezési dolgozók igyekeznek minden igényt teljesíteni.

„Ha a zakó kisebb, megvágjuk hátul. Minden ruhadarabnál az a lényeges, hogy elől jól mutasson – mondja egy másik temetkezési dolgozó. – Ha a cipő nem stimmel, a sarkából faragunk. Mindent meg kell oldani, és nem kérjük, nem zaklatjuk a hozzátartozókat, hogy ez sem jó, meg az sem jó. Van persze, aki több ruhát is hoz, és ránk bízza, de van, amikor egyhez ragaszkodnak, pedig már ránézésre látjuk, hogy kicsi lesz. Öltöztetni persze nehéz, speciális fogásokat alkalmazunk, mint egy kisgyereknél, aki nem tud, vagy nem akar segíteni. Ez sokszor nehéz, kétszemélyes munka. Nálunk semmi extrém piperézés nincs, nem rúzsozunk, nem sminkelünk. Ha mégis, nagyon-nagyon kérik, a sminkszereket kapjuk. Nekünk nincs ilyesmink.”

Zana Ágnes: Mit mondjak, hogyan mondjam?

Gondolatok az életről és az élet végéről

A könyv – többek között konkrét kommunikációs helyzetek és konfliktusok bemutatásán keresztül – útmutatást kínál ahhoz, hogy hogyan kommunikálhatunk jól akkor, amikor egy súlyos betegség trauma a családban és közeledik a halál. A halállal kapcsolatos elfojtások, tabuk feloldása is cél volt, amiben a hospice-palliatív ellátás szellemisége a kiindulópont, de akár a betegjogok ismertetése is fontos lehet a számunkra.

Kossuth Kiadó, 2018

Amikor a víz érintése az utolsó

A koporsós vagy urnás temetés mellett ma már egyre többen szeretnék, ha hamvaikat a föld helyett a víz ölelné magához. A fővárosi temetők lehetőségként kínálják, hogy a halott hamvait szóróparcellás temetés keretein belül búcsúztassák, azaz egy kijelölt területen a hamvakat egy vízsugár segítségével szórják szét. Erre a fővárosban három temetőben van lehetőség: a Fiumei úti temetőben, az Újköztemetőben, és az  Óbudai temetőben.

Fotó: Chris Hondros/Getty Images

„Van, aki azt kéri, a kedvenc folyójába, a tengerbe vagy helikopterről a magasból szórják szét a hamvait – mondja Zana Ágnes.  – A szórásos temetési mód elterjedése ugyanakkor problémát is okozhat a gyászolóknak hosszú távon. Átalakítja ugyanis a gyászmunkát, a hosszú távú, generációkon átívelő emlékezetet pedig akadályozhatja, ha a hozzátartozók nem tudnak hová visszajárni, sírt gondozni. A halál közvetve megfoghatatlanná válik.”

Éppen ettől tartott Adél is, amikor az édesanyja elmondta neki, milyen temetést szeretne majd.

“Pontosan emlékszem arra a beszélgetésre, amikor anya elmondta, hogy azt szeretné, ha majd eljön az idő, ha vízsugárral szórnák szét a hamvait, mert akkor végre igazán szabad lehetne. Elsírtam magam, annyira kiborultam – idézi fel a fájdalmas emléket Adél. – Egyrészt azért, mert még csak ötven éves volt ekkor, és kiborított, hogy már ilyen gondolatok foglalkoztatják. Másrészt elborzadtam a gondolattól, hogy akkor majd nem lesz egy hely, ahova odamehetek, hogy jól kibőgjem magam. El sem tudtam képzelni, és nem is akartam. Igyekeztem elhessegetni a gondolatot azzal, hogy ez még úgyis túl korai, van még idő, majd meggondolja magát anyám. Tévedtem. Az élet úgy hozta, hogy egy évvel később elvesztettük őt. És bármennyire fájdalmas volt, magától értetődően teljesítettük a kívánságát. A dolog legszörnyűbb része az volt, hogy anya januárban ment el, és télen nem csinálnak szórásos temetést. Pontosan három hónappal a halála után volt a szertartás. Az a három hónap olyan volt, mintha egy légüres térben lebegtem volna. Aztán amikor eljött a nap, összeomlottam, nincs is sok emlékem róla. De az a pillanat megvan, amikor a hamvakat a víz és a szél magához vette. Iszonyú fájdalmas, de visszagondolva mégis szép pillanat volt.

Az Újköztemetőben volt a szertartás, itt van arra lehetőség, ha a hozzátartozók szeretnék, hogy egy márványoszlopba belevésik az elhunyt nevét. Anyué is ott van, így van hova kimennem november elsején, emlékezni. De valójában ennek semmi jelentősége. Az én anyám ugyanis nem ott van, hanem a szívemben őrzöm, és nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék rá.

Az azóta eltelt nyolc évben pedig sikerült megbékélnem az élet végességének gondolatával. Már nem tűnik annyira félelmetesnek, hogy egyszer csak vége lesz, inkább arra sarkall, hogy minél több tartalmat tegyek a napjaimba, mert nem tudhatom, melyik lesz a végső.”

A temetkezési törvény szerint mindenkit a végrendelkezésének megfelelően kell örök nyugalomra helyezni, amennyiben ez nem jelent túlzottan nagy anyagi terhet a hozzátartozók, illetve a temetésről gondoskodók számára.

„A férjem a halála előtt fél évvel kérte, hogy szóróparcellás temetése legyen – meséli Viola néni. – Azzal indokolta, hogy nem akar túlságosan nagy költséget. Nem is a szertartáskor, hiszen az urna, a szállítás, a szertartást így is ki kell fizetni. Inkább a jövőre nézve gondolta a férjem, hogy így lesz olcsóbb. Azt akarta, hogy 25 év múlva ne legyen az unokáinknak lelkiismeret-furdalása, hogy meg kell váltani a sírhelyet újra, és ki tudja, az a fővárosi árakat ismerve, mekkora összeg lesz. Ő azt is látta, hogy teher a sírok gondozása, nem jönnek velünk a lányomék se, legfeljebb egy évben egyszer, halottak napjakor. Mi meg rettegünk, akkor olyan sokan vannak az utakon, épségben hazaérnek-e. Az egészről azt gondoltuk, mi a szívekben még talán élünk majd tovább egy darabig, de ha a testünk nem lesz, és nem lesz megjelölt helyünk sem, legfeljebb visszatérünk az örök körforgásba és a természet részei leszünk újra.

Ádám, a férjem kerek perec megmondta, nem akarja, hogy a teste férgek martaléka legyen, inkább hamvasszák el. Lehet, hogy erről így mások nem beszélnek, de muszáj az embernek végiggondolni az életét, és erről is rendelkezni kell. A halállal és a búcsúzással igenis szembe kell nézni. Én is ezt fogom követni. Ha már nem lesz hely, ahová a férjem mellé helyezhetnek, akkor szórjanak szét. Azt olvastam, hajóról olcsóbb, mint a temetőben. Mindig szerettem a Dunát, azt fogom javasolni a családomnak. Ádám poraival én már nem keveredhetek. Egyedül jöttem, egyedül megyek…”

Hogy könnyebben jöjjenek a szavak

Külföldi minta alapján 2015-ben tartották az első magyar Halál Kávéháza találkozót – amely arra ad lehetőséget, hogy hétköznapi emberek hétköznapi beszélgetések keretei között, de filozófiai, művészeti megközelítésben beszélgethessenek a halálról. A kezdeményezés célja hogy elfogadjuk az élet végességét, haláltudatosak legyünk és a gyászfolyamat is könnyebben teljen. 2011 óta 51 országban, közel 5000 Halál Kávéházat tartottak. A Halál Kávéház Budapest e mozgalomhoz csatlakozva 2015 óta kínál lehetőséget bárkinek arra, hogy egy csésze kávé mellett nyílt beszélgetésen vegyen részt a halálról, elmélkedjen az élet végességén, így az értelmén is.



Forrás: https://www.nlcafe.hu/lelek/20181101/halottak-napja-halal-temetes-vegso-bucsu/

nlcafe.hu

A Petrényi Család Honlapja

Ha tetszett, oszd meg ezt a cikket!

Submit to FacebookSubmit to Google PlusSubmit to TwitterSubmit to LinkedIn