„Amikor közelebb mentem, pillangók szálltak fel: a tetemekből keltek ki”

Csak tavaly 29 000 embert öltek meg Mexikóban, az elmúlt tíz évben pedig 31 000-en tűntek el az országban. Erről a hatóságok hallgatnának, de egy csapat gyermekét elveszítő anya a némaságot megtörve kezdett el tömegsírokat keresni és feltárni. Koleszár Adél fotósként dokumentálta a munkájukat, és mélyinterjúkat is készített a nőkkel.

Jól érzem magam, miközben hullákat ások ki. Jobban, mint bárhol. Nevetünk, jól érezzük magunkat, szeretünk ott lenni, mert tudjuk, hogy elvisszük onnan őket

– mesélte önkéntes munkájáról egy gyerekét kereső mexikói anya Koleszár Adélnak. A magyar fotós 2013 óta él Mexikóban: a legutóbbi projektjét, Az erőszak sebeit – amivel Capa-ösztöndíjat nyert – olyan nőknek szentelte, akik tömegsírokat tárnak fel Veracruz államban. Legújabb munkájában az anyákkal készített interjúkból vett idézetek egészítik ki az egymás mellé helyezett tömegsírokat rejtő tájképeket és az ott dolgozó önkéntesek portréit – erről beszélgettünk a fotóssal.

Fotó: Marjai János/24.hu

Fotó: Marjai János/24.hu

Halál a tájban

Koleszár Adél öt éve egy fél éves ösztöndíjjal került Mexikóba, de a második otthonává vált az ország, azt mondta már el is kezdett kicsit mexikóivá válni, amit egy szóval úgy ír le, hogy „megkeményedett:

Ijesztő, hogy mennyire kitolódhat az ember tűréshatára: veszélyes, hogy az extrém dolgok már nem hatnak úgy rám, pedig nekem másféle a teherbírásom, mint a mexikóiaknak. Ott mindenki nagyon kemény, mindenki ugyanannyira harcol. De másképp nem is tudsz élni, különben beleőrülsz.

Majd gyorsan hozzátette, hogy ez nem jelenti azt, hogy a mexikóiak ne lennének ugyanannyira élettel teliek, mint a latin-amerikaik általában. Pont ez a kettősség foglalkoztatja: hogyan lehet reményt találni, felállni azután, ha az embert nagy veszteség éri, hogyan lehet lelkileg kezelni azt az óriási hiányt, ami ilyenkor keletkezik valakiben.

Ennek a tapasztalatnak találta meg a szélső pontját azokban a nőkben, akik akár nap, mint nap járják a sivatagot tömegsírok után kutatva, abban reménykedve, hogy egyszer a saját eltűnt hozzátartózójuk maradványait találják meg.

2014-ben egy francia fotóst kísért el asszisztensként Igualába, amikor eltűnt 43 diák: a tanárnak tanuló fiatalok közül sokaknak a mai napig nem került elő a holtteste. A tömeges emberrablás áttörte a tabu falát, ami a hasonló történeteket vette körül Mexikóban, és felnyitotta a magyar fotós szemét is, aki azt mondta, „naivan élt addig az országban”:

Azért szerettem Latin-Amerikában élni, mert szerettem a tájakat. Nem tudtam akkoriban, hogy mit fednek el ezek a helyek

– emlékezett vissza arra, hogy jött rá arra, hogy valamiféle hibrid háború zajlik az országban, ahol él. Így jutott el a korábbi direkt képeitől a poétikus tájképekig, amelyek szimbolikusan ábrázolják az emberi erőszak határtalanságát. „Ezeken a nagy kiterjedésű, beláthatatlan, ellenőrizhetetlen területeken bármi megtörténhet” – Koleszár Adél ezért kezdett tömegsírok által „felsebzett” tájakat fotózni, mert ahogy mondja, „a tájak is végtelenek mint az emberi kegyetlenség”. A tájképek immanens üressége így válik nyomasztóvá, fenyegetővé, ez kerül párhuzamba a tömegsírokat feltáró önkéntesek portréival, így sejlik fel valami azokból a mentális és fizikai hatásokból, amelyek ezeket a nőket érik.

Koleszár Adél ebben a sorozatban készített képei azonban nem az erőszak, a szenvedés megszokott képei: áttételesek, nem olyan direktek, arcba vágóak, mint a mindennapi életünk részévé vált erőszakot ábrázoló sajtófotók. Szimbolizmusuk elemeli őket az információdömping miatt szokványossá váló durva valóságtól, ezáltal lesznek hatásosabbak, ezzel késztetnek megállásra.

Ez már nem drog elleni háború

„Mexikó nem speciális, csak mostanában többet hallani róla. Egész Latin-Amerikában történtek ilyenek, csak időben tolódik el az erőszak gócpontja, és manapság jobban hozzáférhetőek az információk, mint korábban” – magyarázta Koleszár Adél, hogy miért tűnik a médián keresztül hipererőszakos országnak Mexikó.

Az viszont kétségtelen, hogy a nyolcvanas évek óta itt zajlik a „drog elleni háború”, amiről hosszabban írtam a Narcos legújabb évada apropóján. De most már inkább az erőforrásokért zajló hibrid háborúról beszélnek a téma szakértői, Koleszár Adél is velük ért egyet.

Az egymással a területekért harcoló kartellek már régen nem csak drogban utaznak, hanem a szervezett bűnözés minden formájában részt vesznek, bevonva ebbe – sokszor kényszerítéssel – „civileket” is. A bűnözői csoportok pedig a hatóságokkal, állami szervekkel, politikusokkal összefonódva megtörték az állam erőszakmonopóliumát, terrorban tartva a társadalmat.

„A gyilkosságok mintázata leginkább a diktatúrák halálosztagai által elkövetett gyilkosságokéra hasonlít. Colinas de Santa Fe-ben úgy játszhatnak a gyerekek az utcán, hogy közben a küszöbükön olyan tömegsírok vannak, amelyek az Iszlám Állam által hátrahagyottakhoz hasonlítanak” – írták a New York Times-ban Veracruz egyik elővárosáról, ahol a magyar fotós is járt önkéntesekkel. Ő ezt így fogalmazta meg:

„Van egy nagyon furcsa hangulata Veracruznak. Az életnek van egy hatalmas árnyoldala, ami rengeteg embert érint, de emellett zajlik az élet, és nem veszel észre semmit ebből a hibrid háborúból, ha sikerül távol maradnod tőle”.

Veracruz azért lett nagyon erőszakos hely, mert a 2010-es években itt kezdett harcolni egymással a Los Zetas és a Jalisco-kartell.

2018-ban 731 ember eltűnését jelentették csak ebben az államban. Ez csak töredéke a ténylegesen eltűnteknek.

Az erőszak sebei. Képre kattintva galéria indul.



Forrás: https://24.hu/kulfold/2018/12/02/amikor-kozelebb-mentem-pillangok-szalltak-fel-a-tetemekbol-keltek-ki/

Hír 24

A Petrényi Család Honlapja

Ha tetszett, oszd meg ezt a cikket!

Submit to FacebookSubmit to Google PlusSubmit to TwitterSubmit to LinkedIn